Image from iOS.jpg

Főoldal / Blog

Az esti rutin

Egyszer írtunk nektek arról, mit gondolunk egy átlagos család reggeli rutinjáról, miért érezzük azt, hogy egy láthatatlan akadályon nagyjából minden nap elbukunk, bárhogy is próbálkozunk a tökéletes reggelt összehozni. Vagy legalábbis az elviselhetőt. Most elmondjuk, hogy néz ki egy átlagos család estéje egy vagy több kisgyerekkel – csak itt sokszor már egészen jól láthatóak az akadályok.

Még karácsony környékén láttunk egy filmet, amiben volt egy jelenet, ahol a családhoz betoppant egy régen látott ismerős, akit a gyerekek egyébként még soha nem láttak, és aki annyira vicces és kedves volt, hogy vacsora után az összes gyerek ragaszkodott ahhoz, hogy ő fektesse le őket. Nem volt sírás, nem volt vita, a szülők boldogan mosolyogva nézték, ahogy egy kvázi vadidegen felkíséri a szuper lelkes kicsiket, hogy elmondja az esti mesét, és senki nem találta egy kicsit sem furcsának az egész szituációt. A mi gyerekeink – és egyébként mi is – annak tartanánk. Nem azért, mert sajnáljuk egy kedves ismerőstől ezt a programot, hanem azért, mert el sem tudjuk képzelni, hogy a gyerekek szó nélkül mosolyogva, fogmosás után integetnek egyet, aztán reggelig békében az ágyukban pihennek.

Biztosan vannak családok, ismerünk is egyet-kettőt, ahol tényleg úgy néz ki egy este, hogy vacsora, nagy közös fürdés, gyerekek az ágyba, esti mese, lámpaoltás és kész – 8-ra a felnőttek a nappaliban ülnek és megbeszélik, kivel mi történt aznap. Ezeket a családokat a többiek végtelenül irigylik, és bármikor velük beszélgetnek, titokban azon morfondíroznak, vajon ők hol rontották el, mikor kellett volna valamit nagyon másképp csinálni, aztán összeszednek minden vigasztaló gondolatot, ami csak eszükbe jut ( többek kedvence a „majd egyszer úgyis visszasírjuk, hogy ennyire szüksége van ránk a gyerekeinknek, tíz év múlva már úgysem akarja majd, hogy fogjam a kezét alvás előtt...” ). Igaz, tényleg vissza fogunk sírni egyszer sok mindent, de a sötétben egy kisszobában kuporgást azért nem biztos, vagy legalábbis nem olyan gyakran.

Egy átlagos családban az esték nem olyan csöndesek. Általában van egy kisebb vita arról, mi legyen a vacsora ( „ne legyen szendvics!”, „ne legyen főzelék!”, „tejfölös tésztát együnk MA IS!”), és mire megegyezünk valamiben, ami senkinél nem volt az ebéd, és mindenki hajlandó megenni, rájövünk, hogy nincs itthon hozzá alapanyag. Szóval marad a szendvics. Minden héten megfogadjuk, hogy hétfőnként készítünk egy heti tervet a közös vacsorákról, reggelikről, de ez nem mindig jön össze.

Ahogy az sem, hogy az összes gyerek hajlandó legyen vita nélkül elmenni fürdeni. Másnál is ilyenkor lelassul, szinte megáll az idő? Más gyerekek is merengve üldögélnek sok-sok kérés ellenére fél lábukon nadrággal, zoknival, mint akik ébren alszanak? És amikor végre túljutunk ezen a ponton, sőt, meg is fürdött mindenki, beleértve a fürdőszobát is, eljön a fogmosás, ami újabb lehetőség arra, hogy mindenki kiboruljon. ( Olyan extra programokat, mint hajmosás, körömvágás most nem is szeretnénk felhozni, legyen elég annyi, hogy van, akinek évekbe telik majd még feldolgozza az itt szerzett traumákat. )

Miután megküzdöttünk a fogmosással, jön az esti mese. Ez egyébként egy viszonylag nyugodt, békés dolog szokott lenni a legaktívabb családoknál is, egy olyan része a napnak, amit tényleg vissza fogunk sírni, ha már nem lesz. De ami utána jön...

Ideális esetben ilyenkor már vagy mindenki alszik, vagy bebújnak az ágyukba és félálomban hagyják, hogy megölelgessük, össze-vissza puszilgassuk őket. Kevésbé ideális esetben az ölelgetés-puszilgatás még rendben van, de onnantól nem engednek el minket, és ott kell ülni mellettük, még el nem alszanak. Persze ha ez pár percen belül megtörténik, az még ok, de sokszor elhúzódik, és azon kapjuk magunkat, hogy mi is elbóbiskolunk, vagy azon gondolkodunk, mennyi mindent szerettünk volna még aznap csinálni ( vagy éppen mennyire semmit nem szerettünk volna, csak ülni a kanapén egy jó film előtt... )

És amikor eljön a pillanat, végre mindenki békében alszik... akkor nindzsákat megszégyenítő mozdulatokkal igyekszünk kikúszni, kerülve minden nyikorgó részt a földön. Tudjuk, melyik parketta rész nyekken, ha rálépünk, és az ajtót egészen pontosan hogyan lehet úgy becsukni, hogy ne adjon ki hangot.

Ha mindez sikerült, megcsináltuk. Miénk az este, azt csinálunk, amit szeretnénk – egészen addig, még egy vékony kis hangocska meg nem szólal valahonnan, hogy „pisilni kell”, „éhes vagyok”, „szomjas vagyok”.

De ha hiszitek, ha nem, egyszer ez is elmúlik. És akkor majd kiderül, kinek lesz igaza: annak, aki szerint mindent visszasírunk, vagy annak, aki szerint azért igenis vannak olyan pillanatok, amik nem biztos, hogy hiányozni fognak, amikor a gyerekeink felnőnek...

Egyvalami viszont biztos: a békében szuszogó kis arcuk, ahogy a legnagyobb biztonságban érzik magukat – függetlenül attól, ott voltunk-e velük elalvásig, vagy nem – mindenkinek a legkedvesebb emléke lesz később.