Ahány ház, annyi féle barátság. Vannak a régi barátok, az újak, a nyaralós barátok, a legszorosabb barátok, a távoli-és-ez-jól-is-van-így barátok, a minden-nap-órákat-beszélünk-a-semmiről barátok, az anyuka-barátok, az iskolás-barátok. És persze van átjárás a csoportok között, néha akár több is. Ami érdekes, az az, hogyan változnak évről évre a kapcsolataink, hogyan lesz valaki távoli ismerősből legjobb barát, és hogyan lesz a legjobból egy távoli ismerős?

 

Gyerekkorában mindenkinek volt egy legjobb barátja/barátnője, akivel szinte összenőve léteztek, mindent megosztottak egymással, többet tudtak a másikról, mint a saját családja. Ahogy nőttek, egyre többet voltak együtt, együtt fantáziáltak arról – ez leginkább a lányokra volt igaz... – , hogy milyen lesz, ha megismerik a „nagy Ő”-t, milyen lesz, ha lesz családjuk, ha végre felnőttek lesznek, és majd „ mindent szabad” ( az aranyos gyerekkori álmok, ugye...). 

Aztán eljött az idő, amikor felnőttek, együtt izgultak az első randik előtt, együtt tervezték a randi után a születendő gyerekek nevét, együtt sírtak, amikor kiderült, nem biztos, hogy érdemes volt egy hét után az esküvőről álmodozni, mert soha nem lesz (legalábbis az aktuális nagy szerelemmel). 

Mindezt együtt élték át, ahogy azt is, amikor tényleg eljött a nagyon nagy Ő, és tényleg eljött az esküvő. Aztán történt valami, és észrevették, hogy már nem beszélnek minden nap, és már nem tudnak a másik életéről annyit, mint addig. Vagy talán észre sem vették, csak teltek a hónapok, halogatták a találkozást, mert valami mindig közbejött. Végül, amikor találkoztak, meglepve vették észre, hogy évek teltek az életükből anélkül, hogy a másik – legalábbis pár percnél hosszabban – igazán hiányzott volna.

 

Általában a gyerekek születése az egyik ilyen töréspont egy barátságban. Először még látogatja az, akinek még nincs azt, akinek éppen akkor született, viszi a szuperebbnél szuperebb ajándékokat, elnézegetik a gyönyörű pici újszülöttet, és közben előfordul, hogy titokban egymást irigylik. Aki friss szülő, irigyli a másik szabadságát, aki szabadabb, irigyli a babaillatú hétköznapokat. (Ez nem törvényszerű. Van, nem is egy, aki egy pillanatra sem irigyli az új anyukát és inkább eltolja még évekig a saját családalapítását. )

 

Azt vesszük észre, hogy már szívesebben hívjuk fel azokat a barátainkat, akik ugyanazon mennek keresztül, mint mi. Velük meg tudjuk beszélni, mert úgy érezzük, jobban megértik, hogy miért nem alszik a babánk, mit kellene ennie, miért nem beszél még. 

Néha felmerül bennünk, hogy össze kellene ismertetnünk a régi barátunkat és az újat, de igazából nincs hozzá kedvünk. Ez akkor talán kicsit változik, ha már mindenkinek lesz családja, de nem feltétlenül. 

Aztán túljutunk az első nehezebb éveken a gyerekekkel, ők ovisok, iskolások lesznek, akkor talán van egy rés, ahol visszatérhetünk a régi barátokhoz – de hamar bezárul. Elkezdenek körülvenni minket azok az emberek, akiknek a gyerekei a mieinkkel olyan jól elvannak, mi is a szülőkkel, így amikor nyaralást, grillezést tervezünk, inkább őket hívjuk, mert úgy mindenki jól jár. A gyerekek játszanak, a felnőttek pedig csinálnak, amit csak akarnak. Ideális.

Hiszen velük többet találkozunk, mint a legtöbb családtagunkkal. Ugyanazok a dolgok aggasztanak a gyerekekkel kapcsolatban, ugyanazokat éljük át, ráadásul ugyanott is. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy az új barátokkal csak a gyerekek kötnek össze, lehet, hogy először csak az ovis menzáról beszélgettünk, de ahogy minden nap találkoztunk, akarva, akaratlanul részesei lettünk egymás életének. 

 

Nagyon lassan kúszik vissza az érzés, már ha egyáltalán visszakúszik, hogy jó lenne azokat a barátokat újra látni, akik ismertek minket „azelőtt”. Akik láttak minket felnőni, látták a legvidámabb és a legszomorúbb pillanatainkat. Mert néha tud hiányozni az, aki régen voltunk, és az is, aki tanúsítja, léteztünk a gyerekeink előtt is. Ilyenkor olyan jól tud esni egy sima telefon is, és az igazi jó barátoknak percek kérdése felvenni a fonalat a másikról, és ott tudják folytatni, ahol abbahagyták.

De olyan is van, hogy egy bizonyos idő elteltével rájövünk, van, aki nem hiányzik, akinek már csak udvariasságból írunk karácsonykor, vagy a szülinapján, és nem izgat az sem, ha nem válaszol. Vannak barátságok, amiknek lejár a szavatossági idejük, és bármilyen szép vagy jó emlékek kötnek össze, már nem szeretnénk tovább kapcsolatban lenni. Sőt, az is lehet, hogy ha ma találkoznánk velük először, soha nem lennénk barátok.

Reméljük, ez a ritkább. 

Mert a barátok kellenek, ezzel biztosan nem lepünk meg senkit. Kell, hogy valakivel meg tudjuk osztani a gondolatainkat a családunkon kívül, kell, hogy legyen kit felhívni, ha van egy szabad óránk, és meginnánk vele egy kávét/pohár bort. Ahogy akkor vagyunk nyugodtak, ha a gyerekeinknek is megvan a maguk kis társasága, úgy nekünk is meg kell, hogy legyenek azok az embereink, akikkel önfeledtek lehetünk. Ha többen vannak, annál szerencsésebbek vagyunk!