Mi leszel, ha nagy leszel?

Amikor megszületik a kisbaba, az első perctől fogva bármit is csinál, az tökéletes. Sőt, tennie sem kell semmit, elég, ha csak van. Aztán amikor elkezd „csinálni” dolgokat – úgy is, mint felemeli a kezét, lábát, integet, – érkeznek is a jóslatok, hogy majd akkor mi lesz ez alapján belőle. Erősen rugdos? Egészen biztosan focista lesz. Szereti a labdát ide-oda dobálni? Kosaras, mi más. Könyveket pakol egymásra? A kis tudós, a jövő nagy professzora. Hosszú ujjacskái vannak? Kezdhetünk spórolni a zongorára.

Mindenki egy boldog felnőttkort képzel el a gyerekének, és igyekszik is a legjobb tudása szerint afelé terelgetni. De mi számít a legjobb tudásunknak? Elég, ha jót akarunk, ezzel bármit meg lehet magyarázni? A világ folyamatosan, és egyre gyorsabban változik, lehet, hogy amit ma a legjobbnak hiszünk, holnapra már lejárt dolog lesz. Sarkítunk, persze, de azért van benne igazság.

Annak idején – nem is annyira régen, a mostani kisgyerekes szülők generációja is ide tartozik – egyszerű volt a képlet: főiskolára, egyetemre megyünk és kész. Ha valaki „sokra” akarta vinni, elment (vagy elküldték a szülei) a jogi egyetemre, orvosira, közgázra. Aki szerette az idegen nyelveket, elment a bölcsészkarra. Aki szeretett filozofálgatni, az is. Félreértés ne essék, egyiket sem tartjuk többre a másiknál, csak akkor volt egy séma, ki mi szerint választott. (Általában.)

A legbátrabbak (a „rossz tanulók”) azok voltak, akik ki merték mondani: nem tudom, mi szeretnék lenni, várok, talán előbb-utóbb kitalálom. Addig is vagy elutaztak külföldre, vagy elkezdtek dolgozni. Sokan munka közben jöttek rá, mit is szeretnének később csinálni, őket volt, aki csendben irigyelte, volt, aki mélységesen sajnálta, amiért kimaradt a híres egyetemi életből.

Igazából ahogy egy óvodásnál sem elvárható, hogy tudja, mi lesz, ha nagy lesz, egy 18 évestől sem feltétlenül az. Vannak, akik tényleg születésüktől fogva tudják, hogy egyszer állatorvosok, tanárok lesznek, és végül sikerül is, de ez a ritkább. Pláne manapság, amikor annyival több foglalkozás, munka közül lehet választani, lassan tényleg bárkiből lehet bármi, akár papír, néha hozzáértés nélkül is.

A titok talán az lenne, hogy érdemes odafigyelni, tényleg megismerni a gyerekeinket, mi érdekli őket, miben jók. Ha van egy zseniálisan fúró-faragó kisgyerek, akit tökéletesen hidegen hagy az irodalom, vagy a matematika, nem kell feltétlenül különórákra járatni, hogy azért felvegyék az úgynevezett legjobb iskolákba. Nem kell mindenkinek egyetemet végeznie ahhoz, hogy sikeres legyen, sőt. Az egyetem szuper dolog, de csak akkor, ha tényleg érdekel az, amiért ott vagy. 

Természetesen nem azt mondjuk, hogy az alapvető ismereteket minden tárgyból ne sajátítsa el valaki, de ha arra koncentrálunk, amiben jó, abban bíztatjuk, és segítjük, akkor lesz annyira magabiztos, hogy azokon a területeken is megállja majd a helyét, amikben esetleg gyengébb. 

Mert valamiben mindenki jó. És minél hamarabb felismerjük ezt a gyerekünkben, annál egyszerűbb dolga lesz neki is, nekünk is később. Ha pedig téved, rossz iskolát, foglalkozást választ, ami nem neki való, annyi a dolgunk, hogy mellette vagyunk és biztosítjuk arról, mindig lesz valaki, akihez fordulhatnak tanácsért, vagy csak egy bíztató szóért. 

A gyerekek nem kis birkák, akiket terelni kell. Inkább kísérni őket, segíteni, mellettük állni – ha hibázik, megbeszélni, ha elesik, megmutatni, hogyan kell felállni. Ha pedig ügyesek vagyunk, a mi jutalmunk lesz a legjobb: amikor nagy lesz, egy boldog, elégedett felnőtt lesz belőle.