Mindannyian ítélkezünk. Van, aki jobban, van, aki kevésbé, van, aki vállalja, van, aki önmaga előtt is letagadja. Van, hogy igazunk van, van, hogy nincs, és félreértünk egy helyzetet. Van, hogy utólag elnézést kérünk, van, hogy vállon veregetjük saját magunkat, amiért megint jobban tudtuk, mi a helyes. Szerintünk.

Tedd a szívedre a kezed: te is néztél már enyhe undorral boltban hisztiző gyereket és tehetetlen, mellette kiabáló/sziszegő/könyörgő szülőt. Közben gondolatban agyon dicsérted magad, amiért te gyerek nélkül mentél, de ha ott is lett volna veled a sajátod, hát ő biztosan nem viselkedett volna így – igaz? 

Olyan könnyű elítélni azt, aki másképp csinál bármit, mint ahogy azt mi tennénk. Pláne manapság, amikor a különböző közösségi média felületeken szinte arctalanul bánthatjuk azt, akinél jobbnak gondoljuk magunkat. 

De sajnos, ha a gyereknevelésről van szó, még csak az arctalanság sem kell sokszor. Sőt, büszkén bámuljuk a szerencsétlen szülőt, akinek a gyereke éppen nem úgy viselkedik, ahogy az nekünk megfelelne. Bár azt azért tegyük hozzá, hogy van, amikor nekünk van igazunk, és tényleg bénán csinál valamit a másik, ráadásul úgy, hogy ok nélkül zavar vele másokat. Ilyen is van. És olyan is, hogy hirtelen a másik oldalon találjuk magunkat, és rólunk suttognak a szomszéd asztalnál, hogy miért is vagyunk szörnyű szülők. Mi pedig kikérjük magunknak, hiszen nem is ismernek minket, de nem gondolunk bele abba, hogy előző nap még mi forgattuk bőszen a szemünket ugyanazért egy másik családra.

Általában nem ismerjük a körülményeket, amik oda vezettek, hogy egy szülő elveszti a türelmét, vagy egy gyerek elkezd visítani az étteremben. Nem látunk bele egy másik család életébe, akkor sem, ha a legjobb barátainkról van szó, maximum feltételezhetünk dolgokat, amik aztán vagy úgy vannak, vagy nem. 

Hányszor előfordult velünk is, hogy nemet mondtunk valamire, és emiatt a gyerekünk kiborult. A körülöttünk lévők talán nem értették, miért nem vesszük meg azt a nyomorult csokit, chipset, századik pónit, amiért a gyerek könyörög, rosszabb esetben üvölt, hát nem lenne egyszerűbb? De, az lenne. Csak azt nem látta a sok (néha tényleg) jóakaró, hogy esetleg előtte egy másik helyen már kapott olyat. Vagy előző este rossz volt a gyomra, ezért nem ehet aznap édességet. Vagy büntetésben van egy másik hasonló akcióért. Vagy egyszerűen nem akarjuk megvenni, mert nem lehet mindenre igent mondani. Ami biztos: nem kell magyarázkodnunk senkinek. A gyerekünket kivéve, neki azért elmondhatjuk, mi miért történik, hátha egyszer, a távoli jövőben majd hiszti helyett elkezdi átgondolni, belátni a dolgokat.

Persze nem csak ilyenek miatt akadunk ki másokra. Megjegyzést teszünk az anyukára, aki csinos, és az anyukára, aki nem az. Az egyik biztos nem foglalkozik semmi mással magán kívül, a másik pedig milyen igénytelen, biztosan elege van a férjének is belőle. Elmondjuk, milyen helytelen, hogy valaki a munkája miatt mindig utolsóként ér a bölcsibe, oviba, iskolába a gyerekért, aztán azt is, mennyire szánalmas az, aki mindig elsőként, nincs saját élete, muszáj ráakaszkodni szerencsétlen gyerekeire? 

Az a jó az ítélkezésben, hogy miközben el vagyunk foglalva a másik életével, addig sem kell a saját gondjainkon, hibáinkon gondolkodnunk. Kényelmesebb és megnyugtatóbb a mások tökéletlenségén rágódni, amihez valójában semmi közünk nincs, mint szembenézni azzal, amiben nekünk kellene változtatnunk, javítanunk. Mennyire jó érzés megmagyarázni magunknak és másoknak, hogy az ő életük miért is sikerült annyira félre, és velünk ez miért nem történhet meg soha – egészen addig, még meg nem történik. Akkor sem esünk kétségbe, ha hirtelen a másik oldalon találjuk magunkat, akkor elkezdhetjük szidni azokat, akik „nem is ismernek bennünket, mégis mindent jobban tudnak...” – és a kör bezárul.

Nem vagyunk szentek és nem is kell annak lennünk, lehet véleményünk bárkiről. Csak legközelebb, ha olyan helyzetbe kerülünk, amivel nem értünk egyet, vagy ami bosszant, a szemforgatás helyett próbáljuk meg átgondolni, esetleg tudunk-e segíteni, akár mindössze annyival, hogy egy bátorító, együttérző mosollyal tovább megyünk.