Sokan sokféleképpen élik meg a nyár végét, az óvoda/iskola elindulását. A legtöbben mosolyogva mondják, hogy szép és jó volt a nyár, de azért az sem lesz rossz, ha nem kell egész nap a gyerekekkel lenni. Persze van, ami nélkül egészen boldogan tudnánk élni – koránkelés, reggeli kapkodás... –, de alapvetően nem rossz, ha napi pár órát újra nem csak a mi felelősségünk a nevelés, a fegyelmezés... Ugye? 


A nyár utolsó napján az ember hajlamos elmerengeni dolgokon. Hova tűnt az utolsó pár hónap? Miért nem mentünk el egy csomó helyre, ahova el szerettünk volna? Miért nem élveztük még sokkal jobban a gyerekeinkkel együtt töltött időt? Miért nem játszottunk, meséltünk még többet?

És tényleg, miért nem? 

A gyerekek a legtökéletesebb kis lények a földön. Ezt teljesen őszintén így gondoljuk. Ha pedig ők a legtökéletesebbek, akkor mi a legszerencsésebbek vagyunk, amiért velük lehetünk.


Fárasztóak? Igen. De ezt tudtuk akkor is, amikor még csak terveztük őket. Persze, néha minden előzetes elképzelésünket felül tudják írni, és képesek a legrosszabbat kihozni belőlünk egy-egy nehezebb napon. Senki nem tudja az embert annyira felbosszantani, mint a saját gyereke, de cserébe senkiért nem is menne gondolkodás nélkül a tűzbe.


Foglalkozni kell velük? Igen. Nem is keveset. Ez nem azt jelenti, hogy egyszemélyes szórakoztató központnak kell lennünk egész nap, nagyon nem. Ha látjuk, hogy békében játszanak, nem kell semmiképp megzavarni őket benne csak azért, hogy elmondhassuk, mi is beszálltunk. Akkor szálljunk be, ha hívnak. Ha kérik. Tudjuk, hogy nem lehet mindig, mert nem lehet mindent eldobni, amit épp csinálunk, és őszintén, van, aki bármennyire imádja a gyerekeit, nem tud 10 percnél tovább kisautózni/babázni, mert megőrül. De ha túl sokszor mondunk nemet, mondván, hogy „dolgunk van”, később bánni fogjuk. 


Általában a dolgok, amiket csinálunk, nem életbe vágóak, és nem is halaszthatatlanok. ( Igen, van, akinél azok, de itt most arra gondolunk, hogy pl. ha a ruhákat 20 perccel később hajtjuk össze, semmi nem fog történni. Tényleg, kipróbáltuk. ) A gyerekek viszont egy ponton, a túl sok visszautasítás után abbahagyják majd a kérést, és nem hívnak többet társasozni, fogócskázni, mert megszokják, hogy „nem érünk rá”. Annál pedig kevés szívszorítóbb pillanata lesz az életünknek, mint amikor majd mi kérdezzük őket, hogy mit játszunk, ők pedig mosolyogva visszautasítanak.


Annyira élvezik, amikor mi is hívjuk, bevonjuk őket abba, amit éppen csinálunk! Ha nem szeretünk plüssnyuszikkal játszani, akkor szóljunk nekik, ha tudnak segíteni a konyhában. Észre sem vesszük néha, mekkora hatással van az, amit mondunk, vagy az, amit teszünk rájuk. Igazából semmi másra nem vágynak, mint arra, hogy együtt legyünk velük. Ez lehet csendben egymás mellett, vagy aktívan együtt, teljesen mindegy, a lényeg az együttlét. Amikor hívnak mesét nézni például, az úgy az igazi, ha együtt nézzük, nem csak a telefont nyomogatva és néha odapillantva. 


Szülőnek lenni nem könnyű, de a legjobb dolog. Fárasztó, és közben fel is tölt. Óriási felelősség, és mérhetetlen boldogság. 

Amikor reggelente elmennek az óvodába, iskolába, mindig van egy pillanat, amikor bemegy a kapun, vagy a terembe, és te ottmaradsz egy gombóccal a torkodban. Ez lehet azért, mert aznap reggel is vitatkoztatok valamin, amin ő már régen túl lépett, te pedig csak rágódsz rajta, hogy mit kellett volna másképp csinálnod. Vagy lehet azért, mert látod, ahogy napról napra egyre önállóbb, és ez jó dolog, de közben meg is állítanád az időt egy-egy percre. Mert túl minden vitán, minden bosszankodáson, nagyon jól tudod, hogy neked jó. Nem is kicsit! Ahogy fent mondtuk, ők a legtökéletesebbek, mi pedig a legszerencsésebbek. Ez pont ilyen egyszerű.