A nyárnál kevés jobb dolog van.

Ezt persze el lehet mondani nagyjából bármelyik évszakról, mindegyiknek megvan a maga bája és mindegyikben van valami, amit a többiben nem találunk meg-de a nyárban van egyfajta könnyedség, gondtalanság, amit egész évben keresünk és várunk. Az emberek lesülve kedvesebbek és vidámabbak- ez tény.

 

Kevés olyan van az országban, aki már elmúlt 20 éves és nincsen legalább egy meghatározó balatoni emléke. Egy íz, egy illat, egy ház-bármi. Amikor lementél a szüleiddel, nagyszüleiddel a nyaralóba-már akinek volt- vagy a hivatali üdülőbe. Vagy a falubeli néni kiadó házrészébe. Gyerekként bármelyik maga volt a paradicsom. Délelőtt, még a legnagyobb meleg előtt, elindultatok a strandra- ha mázlid volt, a fizetősre, ott sokkal több érdekesség volt- felpakolva a millió dologgal, amik nélkül elképzelhetetlen lett volna a parton tölteni egy napot. A kék-piros matrac- ami egyébként milliószor strapabíróbb volt, mint amiket manapság árulnak-, a hűtőtáska- telepakolva dinnyével, főtt kukoricával, szalámis zsömlével-, a homokozóvödör, az úszógumi, a kempingszék- haladóknál asztallal, nyilván- a napernyő- aminek az alja persze általában otthon maradt, így egész nap próbálták a széliránynak megfelelően beállítani, több kevesebb sikerrel. 

Egész nap érezted a lángos, a sült hekk, a palacsinta illatát. Olyan palacsintát, amit ott adnak, sehol máshol nem talál az ember- és valószínű  sehol máshol nem is enné meg . A sült hekk kenyérrel,koviubival, a sajtos tejfölös lángos fokhagymával..és az örök vágyakozás tárgya, a vattacukor. Amit nem kaptunk, hiába könyörögtünk, pedig tényleg varázslatnak tűnt, ahogy a cukros semmiből egyszer csak ott volt az a hatalmas rózsaszín felhő. Aztán amikor végre egyszer megkóstolhattuk, rájöttünk, hogy néhány dolog nem is baj, ha megmarad csak vágynak- mert a végén kiderülhet, hogy az íze borzasztó. 

Strand után, amikor mindenkiről lemosták a napi iszap adagot, jöhettek az esti kalandok, úgy is, mint bringa a szomszéd srácokkal- akikkel csak ilyenkor találkoztatok, hiába beszéltétek meg minden évben, hogy most majd tényleg otthon is fogtok-  teljes titokban fel kellett fedezni az utcában lévő romos, üresen álló házat, mert abban „volt valami gyanús”. Vagy elsétáltatok a falubeli vidámparkba, ami összesen egy dodzsemből, célbadobóból, körhintából állt- legnagyobb örömötökre, és a szülők legnagyobb rémületére  egy valóban gyanús ember működtette- de nem lehetett így sem megunni. 

Ezek jó dolgok voltak. Felhőtlen volt, szabad, amit minden évben ugyanúgy lehetett várni. Aztán történt valami érdekes- eltelt 20 év. Vagy 30. És te ugyanott találod magad, csak már te vezeted a telepakolt autót, te veszed a jegyet a kompra, te ígéred meg a mögötted ülő gyerekeknek, hogy ha „rendesen viselkednek” az úton, a kikötőnél kaphatnak fagyit.

Aztán odaérsz a nyaralóba, lemész a strandra-a fizetősre, hiszen ott sokkal jobban elvannak a gyerekek és te többet tudsz pihenni, legalábbis ezt gondolod-  és újra minden ott van. A sült hekk, a lángos, a palacsinta. A vattacukor, amit most te vagy az, aki nem vesz meg, vagy csak nagyon hosszú könyörgésre, és közben eszedbe jut az a 30 évvel ezelőtti kisgyerek, aki ugyanígy kérlelte a szüleit, és a szülei, akinek most teljes mértékben igazat adsz. Ott van a vízibicikli kölcsönző, ami egy napernyőből, egy műanyag asztalból és egy nem teljesen új ártáblázatból áll- illetve a néniből, aki vagy ugyanaz, akinél te is béreltél a szüleiddel, vagy egy nagyon közeli rokona. Persze most is a delfineset kéred a csúszdával, semmiképp nem a simát, csak ha nagyon sokára érnek vissza a másikkal. 

Körülnézel és rájössz, hogy itt van a gyerekkorod. Minden, ami körülvesz, már körülvett egyszer, nem is annyira régen. Ezért is szeretsz itt lenni, ezért is szereted nézni a gyerekeidet az iszapban, egy szál fürdőruhában egész nap. Mert itt néhány percre újra az a gondtalan kisgyerek lehetsz, aki voltál, a világ bajai kívül maradnak a strandokon.

Amikor pedig a nyaralás végén bepakoltad az autót, bekötötted a gyerekeket,szabadon engedted titokban a befogott szöcskét, békát, ebihalat, megesküdtél, hogy nyilván itt lesznek amikor visszajöttök, még egyszer utoljára visszanézel a tóra, Badacsonyra, a nádasra, a lassan kiürülő partra, egy  másik ismerős érzés is szépen lassan visszakúszik. Nem akarod, hogy megint vége legyen egy nyárnak, hiába tudod- legalábbis reméled- , hogy ezután is jó dolgok jönnek, még  szeretnél visszamenni június közepére, amikor minden előtted volt. Amikor mindent még csak vártál. Megfogadod, hogy majd szeptemberben, vagy esetleg októberben visszajöttök egy hétvégére, lesz majd indián nyár- aztán végül nem mész vissza, majd csak következő júniusban- amikor újra előtted lesz az egész nyár.