TÜRELEM

Egyre több helyről halljuk mostanában, hogy „a gyerekek megőrülnek otthon”, „bezzeg az oviban egy tündér, itthon pedig mintha nem ugyanaz lenne” (erre egyébként 10-ből 9-szer az a válasz, hogy ez szuper, mert otthon kiadja a feszültséget..ami egyrészről persze, szuper, másrészről viszont inkább ne beszéljünk róla).

Gyereket nevelni nem könnyű. Mindig azt hisszük, hogy majd nemsokára könnyebb lesz, de az a nemsokára néha nagyon lassan jön el. 

Amikor egy pár ideális esetben elhatározza, hogy kisbabát szeretne, és az a kisbaba szerencsére mondjuk minden probléma nélkül el is indul a szüleihez, az ember-főleg első gyereknél- hajlamos mindenen aggódni. De azzal vigasztalja magát, hogy nem baj, majd ha megszületik, könnyebb lesz. Aztán megszületik, és másképp, de ugyanolyan nehéz marad annyi minden. (Akik ennél a résznél csak csóválják a fejüket, és azt mondják, NEM IS, azok előtt le a kalappal, jó nekik.)

Aztán amikor ott a pici baba, aki nagyjából semmit nem tud csinálni, csak jelezni, ha valamit éppen szeretne, azt gondoljuk nem baj, majd ha megtanult járni/beszélni könnyebb lesz. És hipp hopp, már jár és beszél- mi pedig egész álló nap leshetjük, mikor milyen veszélyt jelent saját magára.

Ez így megy tovább, hogy aztán amikor 17 évesen éjjel várjuk, hogy hazaérjen a buliból, visszasírhassuk, milyen jó volt, amikor az volt a legnagyobb probléma, hogy farsang előtti este kitalálta, hogy ő mégsem teknős szeretne lenni, hanem űrhajós. 

Persze amit fent leírtunk, sarkítva van, nem is kicsit. A gyerekekkel amilyen kilátástalan néha egy-egy nap, és úgy érezzük, ez most már örökre így lesz, annyira óriási a boldogság is-néha ugyanazokon a napokon. Az egyik percben sírva kuporognál a sarokban a füledre szorított kézzel, a másikban pedig nem érted, hogy lehettél valaha is mérges rá, hiszen senki nem cukibb és kedvesebb nála.

Szerintünk szabad azokról a napokról is nyíltan beszélni, amikor éppen csak magunkban szeretnénk lenni, töltekezni kicsit. Amikor nem azért kérünk segítséget nagyszülőktől, vagy bárkitől, mert dolgunk van, hanem pont azért, hogy ne legyen. Hogy néha csak úgy üljünk a kedvenc filmünk előtt egy pohár borral és ne kelljen azon gondolkodni, kinek mit adunk vacsorára. Hogy elolvassuk azt a könyvet, amit egyébként csak este elalvás előtt szoktunk a kezünkbe venni, de már félálomban vagyunk, ezért a nagyjából a felére nem is igazán emlékszünk. Hogy úgy beszélgethessünk a férjünkkel/feleségünkkel/barátunkkal/akárkivel, hogy közben senki nem szól, hogy éhes/szomjas/hol a nyuszija. Attól, hogy vannak ilyen napjaink, nem rosszabb, inkább jobb szülők leszünk.

A gyerekek félelmetesen hamar átveszik ugyanis a szüleik aktuális lelkiállapotát. Igazi kis varázslények, akik akkor is megérzik a feszültséget, ha próbáljuk titkolni. Jobb, ha meg sem próbáljuk talán, hanem látják, hogy igenis van olyan, hogy anya vagy apa szomorú, mérges, ideges, de ezzel együtt azt is látják így, hogy ezen túl lehet lendülni. Nekik ezen a túl lendülésen néha segítség kell- van, akinek egy nagy ölelés segít, van, akinek az, ha magában lehet kicsit, van, akinek az, ha csendben elkezdünk játszani, amibe előbb utóbb ő is beszáll. Ha egy probléma pedig rendszeresen előjön, érdemes elgondolkodni azon, min lehet vagy kell változtatnunk magunk körül. Mert ha mindent ugyanúgy csinálunk, akkor minden ugyanúgy is fog maradni. Ez a világ egyik legegyszerűbb mondata, de attól még igaz és jó megfogadni.

Ahogy fent írtuk, gyereket nevelni nem könnyű. Türelmesnek lenni sem az. De megéri nem mindig a következő napot, időszakot várni, hanem- és ezt megpróbáljuk a lehető legkevésbé modorosan mondani, ha megy, ha nem- érdemes tényleg minden napban megtalálni nem az egy, hanem a sok sok jó dolgot, pillanatot. Mert azok is mindig ott vannak.