Ovikezdés

Egy kisbabával hosszúnak tűnnek néha az éjszakák, de egyszer csak arra ébredünk, hogy valójában pillanatok alatt eltelt az első három év, és eljött az ovi ideje. Elmeséljük, nálunk mik váltak be az első napokban, a beszoktatásnál, hogyan könnyítettük meg a gyerekeink és a saját életünket is egy-két aprósággal.

Azt mondják, régen minden egyszerűbb volt. Nem volt kérdés, a gyerekek melyik oviba menjenek, a legtöbben oda jártak, ami a legközelebb volt az otthonukhoz, vagy a szülők munkahelyéhez. Nem volt nagy macera a beszoktatás, oda kellett menni, ott kellett maradni, és kész, ezt a gyerekek is tudták, érezték, hogy lehet ellenkezni, csak minek.

Persze ez egy erősen túlzó kép, amit az idősebb generációk emlékezete már jócskán megszépített, mert régen is voltak zokogva ottmaradó gyerekek és zokogva elsiető anyukák, és régen is voltak olyan szülők és óvónők, akik figyeltek a gyerekek aktuális lelkiállapotára.

Manapság persze már sokaknál ez teljesen másképp van. Vannak, akik hónapokat töltenek azzal, hogy megtalálják a nekik legmegfelelőbb helyet, legyen az bárhol. És jól is teszik, mert aki teheti, annak érdemes nagyon utánajárni, kikkel és hogyan fogja a gyerekük eltölteni a napjait. Egyáltalán nem mindegy, milyen ingerek érik, pláne, ha a délután egy részét is ott tölti, mert ha olyan emberek veszik körül, akik bárhogyan rossz hatással vannak rá, annak hosszútávon nagyon káros következményei lehetnek.

Nem lehet teljes buborékban tartani a kicsiket, nem is ezt szeretnénk mondani, mindig lesznek olyan gyerekek, szülők, akikkel a legtöbb dologban nem fogunk egyetérteni, de ha az óvónők, és a legtöbb odajáró család értékrendje hasonló a mienkhez, akkor nagy baj már nem lehet.

Mostanra már valószínűleg mindenki kiválasztotta a nekik legjobban megfelelő ovit, és a hozzájuk legjobban illő óvónőt (ami az egyik legfontosabb, ha nem A legfontosabb!), ahol napokon belül elkezdődhet a legkisebbek életének egy új fejezete. Van, aki izgatottan, van, aki kicsit aggódva, de a legtöbben már alig várják az első napot, szülők és gyerekek egyaránt.

Még a legbátrabbak is azonban néha elbizonytalanodnak. Mármint a szülők. Mert bármilyen csábító 3 otthon töltött év után egy kis külön idő, hirtelen nagyon picinek látják a gyereküket, akit ott kellene hagyniuk egy olyan helyen, ahol nem látják, mit csinál, nem ők vigyáznak rá, hanem valaki más. Ez teljesen természetes érzés, és szinte mindenki átesik rajta, de hamar ki szokott derülni, hogy felesleges aggódni, minden a legnagyobb rendben lesz.

Az első napokban a legtöbb helyen együtt szoktak ottmaradni a gyerekek és valamelyik szülő. Ez arra jó, hogy elkezdje egyedül felfedezni az új helyet, de azzal a biztos tudattal, hogy ott van az anyukája/apukája.

Amikor nagyon belemerül a játékba, menjünk ki pár percre. Mosdóba, telefonálni, bárhova, hogy lássuk, egyáltalán észreveszi-e, és ha igen, hogyan reagál. Ha nem is foglalkozik vele, másnap már több időre is ott maradhat, harmadnap akár ott is tud ebédelni.

Mint annyi minden másban, itt is a fokozatosság és az odafigyelés a kulcs. Ha úgy érezzük, ő remekül elvan, csak nekünk esik nehezünkre otthagyni, akkor vegyünk egy nagy levegőt, és mosolyogva köszönjünk el, hadd lássa, hogy megbízunk benne, tudjuk, hogy képes arra, hogy ott maradjon. Érdemes egyébként még a kezdés előtt, ha van rá lehetőségetek, elmenni és megnézni párszor az ovit, nem árt, ha már ismerősként tekint majd az egész helyre, még mielőtt ténylegesen elkezd odajárni.

Ha azt látjuk, hogy nehezen enged el, akkor ne erőltessük, adjunk neki időt. Üljünk le vele, és beszéljük meg, milyen szuper dolgokat csinálhat addig, amíg érte nem megyünk – ami nagyon hamar eljön, nem kell aggódnia. Vezessük végig a napon, akár az óvónénik segítségével, hogy mikor mit fognak csinálni. Sok kicsi csak addig fél, hogy mi lesz vele „egyedül”, amíg ott van vele az egyik szülő, fél az ismeretlentől, ezért nem akarja elengedni.

Sokan bevetik a „meglepetés” trükköt is, hogy anya/apa most elmegy dolgozni, de amikor megjön érte, lesz nála valami apróság, aminek ő nagyon fog örülni. Ez lehet bármi, amit tényleg várhat abban a pár órában. Persze bele lehet esni abba a hibába, hogy ebből rendszert csinálunk, de kis odafigyeléssel elkerülhető. (Vagy nem. Van, aki azt mondja, inkább hónapokig minden nap visz valami kicsi dolgot, ha cserébe egyszer sem kell sírva otthagyni a gyerekét az oviban. Ezt persze nem mindenki vallja be, de kinek mi működik.)

Amikor napok múlva sem engedi el az ott lévő szülőt, próbáljunk meg cserélni, és ha eddig anya volt vele, most legyen apa. Ha nem azzal van ott, akivel egyébként otthon volt előtte, talán könnyebb lesz, mert nála már megszokta, hogy elmegy, aztán visszajön. Ez nem mindenhol egyszerű, főleg a munkahelyek miatt, de talán mostanra a legtöbb munkaadóban van annyi rugalmasság, hogy ezekben a napokban és helyzetekben támogatni tudja a nála dolgozó szülőt.

Az ovikezdés nem mindig egyszerű dolog. Vannak azok a szerencsések, ahol a gyerekek csak beszaladnak, és gond nélkül ott is maradnak, de sokan hagyják ott sírva a gyereküket, bármennyire nem szeretnék. Ha csak egy-két családnak is segíthettünk ezzel a pár ötlettel, tippel, akkor nagyon örülünk – a többieknek pedig kitartást, az ovis évek a legjobbak, reméljük, ti is hamar meglátjátok!